Tűzpróba, A bátorság emberei, Egy másik teljesen idegen - három cím, amelyet valószínűleg egy filmrajongó magyar sem tud hova tenni, hacsaknem keresztény levelezőlistákon értesítették arról, hogy ezek milyen nagyszerű, keresztény üzenetet hordozó alkotások. Mi a baj az ellen-Hollywooddal? Milyen egyáltalán a jó keresztény film? 

Ajánlat

Nacionalista-e a kereszténység?Szilvay Gergely írása

Lázadhat-e egy konzervatív?Szilvay Gergely írása

Nőgyűlölők-e a keresztények?Szilvay Gergely írása

A hagyomány felszabadítSzilvay Gergely írása

OK.hu

Az Egyesült Államokban, ahol nem lehet választást nyerni Istenre való hivatkozás nélkül, erős a keresztény könyv- és filmpiac. Egyrészt nagy az ország, sokan vannak, másrészt a többség tagja valamilyen keresztény felekezetnek. Még a választási szociológia is ismeri a "vallásos jobboldal" fogalmát, amivel jó, ha minden jelölt számol - bár szavazatot inkább csak a republikánus jelöltnek jelent a hatalmas, sokszínű jobboldali tábor ezen szegmense. Mindenesetre arrafelé igen élénk a szellemi élet, folyamatosan jelennek meg az épp aktuális közéleti témákban a különféle álláspontokat tükröző kötetek, nem sok időbe telik az ottani keresztény táborból valakinek megírni például egy abortuszpárti könyvre válaszul egy abortuszelleneset, magas színvonalon (ilyenből rengeteg van), ahogy igaz ez a gender mainstreamingre, a pedofil papokra vagy bármi másra. Emellett vannak jelei a Benelux-államokból ismert "oszlopos társadalmak" létrejöttének is: a hardcore keresztények keresztény iskolákba járnak, keresztény zenét hallgatnak, keresztény könyvesboltban vásárolnak, még keresztény divatbemutató is előfordul.

És a maga módján virágzik a keresztény művészet, vagy inkább keresztény film- és regényipar is. Tulajdonképp az amerikai keresztények vitalitásából példát vehetnének az európaiak. Az érvelő, identifikus témákban megjelenő keresztény könyvek minősége is követendő (kár, hogy nem fordítanak le belőlük többet itthon), ám a keresztény "tömegkultúra" színvonala kívánnivalót hagy maga után.

Az utóbbi években virulensen terjednek a keresztény levelezőlistákon a Sherwood Pictures, egy kis, georgiai baptista gyülekezethez kötődő produkciós iroda keresztény filmjei, a 2003-as Flywheel, a 2006-os Facing the Giants, a 2008-as Fireproof (Tűzálló) és a 2011-es Courageous (A bátorság emberei). Kevésbé ismert, de itt-ott találkozhat az ember a Teljesen idegen és folytatása, az Egy másik teljesen idegen című regényadaptációval is. A filmek többsége szabadon megnézhető a Keresztenyfilmek.com-on.

Számos keresztény közösségből ezek az alkotások euforikus reakciót váltanak ki: végre itt vannak a keresztény filmek, amelyeket problémázás nélkül meg lehet nézni, illetve nézetni a gyerekekkel, és amelyek továbbítják a "keresztény üzenetet". Végre itt az ellen-Hollywood! A Tűzálló egy gyönyörű nőnek és tűzoltó férjének házassági kálváriájáról szól. A férj pornót néz a neten, alig látják egymást, amikor találkoznak otthon, csak kölcsönös sérelmeiket vágják egymás fejéhez. A nőnek a munkahelyén, egy kórházban udvarolni kezd egy fiatal orvos, és benyújtja a válókeresetet. A férfi az apjának köszönhetően úgy dönt, megpróbálja megmenteni a házasságukat egy napról napra végigvitt terv segítségével: először is azt kell megfogadnia, hogy nem viszonozza a felesége szurkálódásait, akkor sem, ha igaztalanok. Természetesen nagy mélységek után sikerrel jár.

A bátorság embereiben négy rendőr a főszereplő, akik, miután a főnökük egy beszédben felhívja a figyelmüket arra, hogy a statisztikák szerint az apa nélkül felnövő gyerekek nagyobb eséllyel lesznek drogosok, megfogadják, hogy jó apák lesznek, akik védelmezik családjukat és sok időt töltenek a gyermekeikkel. Kettejük, egy fekete és egy fehér istenhívő, és ahogy az ilyen filmekben szokás, ezt nem is rejtik véka alá. A fekete rossz családból jön, és kifejti, hogy Krisztusnak köszönheti, hogy az lett, aki. Az istenhívő fehér rendőr, miután meghal egy balesetben a kislánya, több időt tölt a kamasz fiával. Az ő hatásukra megtérő harmadik, fiatal rendőr levelet ír egy lánynak, akivel futó kalandja volt, és akitől így gyermeke született, hogy szeretné rendezni a kapcsolatukat. A történet szereplője még egy spanyolajkú, istenhívő bevándorló, aki állandóan munkáért fohászkodik, minden kulimunkát elvállal, ráadásul az egyik rendőr segítségével állandó munkát is talál egy üzemben, ahol azonban választania kell: vagy előléptetik, ha vállalja néhány szállítmány elhallgatását, vagy mennie kell. Ő az utóbbit választja a tisztesség okán, és épp ezért az állhatatosságért léptetik elő: a kérés csak próba volt. Mindez csöppet sem burkolt utalás a film készítői részéről a bevándorlók felé (képzeljük el ezt a szereplőt itthon, cigányként megjelenítve).

Ezekhez kapcsolódik A viskó című regény népszerűsége, amelyben egy férfinak elrabolják és meggyilkolják a kislányát. Sokkal később kap egy levelet, amelyet egy bizonyos Papa írt alá, aki a lánya halálának helyszínére, egy elhagyott viskóba invitálja. A férfi nem tudja mire vélni a dolgot, mivel az apja alkoholista volt. Végül, amikor a családja meglátogatja egy rokonukat, a hétvégén elmegy a viskóhoz, ahol kiderül, hogy Isten hívta őt. A következő hétvégén a Szentháromsággal beszélget, amit egy magát Papának hívó, testes, vidám fekete nő, Jézus, valamint egy ázsiai nő, bizonyos Sarayu testesít meg. A beszélgetések lerombolják a férfi vallási sztereotípiáit. Végül megbocsát apjának és lánya gyilkosának is, a Szentháromság pedig megmutatja neki, hol a lánya holtteste. Hazafelé aztán balesetet szenved, és amikor felébred a kómából, kiderül, hogy pénteken történt a balesete, mielőtt a viskóhoz ment volna. A gyilkost azonban útmutatása alapján hamarosan elkapják.

Ezek a filmek és a regény keresztény (és konzervatív) értékeket közvetítenek, viszonylag népszerűek is ilyen körökben. Jó az alapötletük, a sztori, a "mondanivaló", és még többé-kevésbé pénz is volt a megvalósításukra. Sok keresztény ráadásul azt várja tőlük, hogy térítő hatásuk lesz. Valószínűleg csalódniuk kell. Az ötletek és a szándék üdvözlendő volta ellenére a kész termék ugyanis termék marad. Az amerikai konzervatív-katolikus Crisis Magazine-ra a témában cikket író, filmrajongó plébános is leszögezi: "Nagyszerű üzenetek? Igen. Tisztességes filmek? Talán. Jó művészet? Nem. Ki fogják ezek a filmek állni az idő próbáját? Komolyan kétlem."

A probléma ezekkel a filmekkel, hogy szájbarágósak. Túl direkt az üzenet, túl egyértelmű a sztori, szinte már népnevelési igénnyel lépnek fel. Esztétikailag a színvonaluk jó, ha eléri a Da Vinci-kódét, pedig az sem nagy durranás. Ezen keresztény filmek számos jelenetében az ember úgy érzi, mintha egy dél-amerikai sorozatot nézne, amiben semmit nem bíztak a véletlenre: a szereplők minden gondolatát hangosan kimondják, nehogy gondolkodni kelljen. A sztori, a filmnyelv kiszámítható, tehát unalmas. Semmi valódi izgalom.

A Teljesen idegen és az Egy másik teljesen idegen egy Krisztussal való találkozóról szól. Utóbbiban egy szülei hitét nem osztó végzős lány repül egyetemi tanulmányai helyszínére, a gépen egy titokzatos alak ül mellé, akivel beszélgetésbe bonyolódik Istenről, vallásról. Gondolod, ha van Isten, nem lép ő maga kapcsolatba az emberiséggel? - teszi fel neki a kérdést az illető. A film nagy részét kitevő repülőút közben szépen, didaktikusan, szájbarágósan, nem mellesleg teljesen életszerűtlenül ismerteti meg a fiatal lányt a szomszédja a keresztény hit alapjaival. A végén sok utasnak segít, mindenkihez a saját nyelvén szól, és ekkor a lány rájön, hogy a titokzatos férfi maga Krisztus volt.

A Viskónak, a fordítás mesterkélt fordulatain ("afroamerikai nő") túl ugyanez a baja. Az egyébként ötletesen kitalált Szentháromság tagjai mindent túlmagyaráznak a főszereplő férfinak. Semmi sejtetés, semmi olvasóra hagyatkozás. Már szinte fáj, hogy a szerző mennyire nem alkalmazza regényében a ráébresztés művészetét, amivel legalább egy kicsit emelkedettebb lehetne a műve. Nem Isten szokatlan ábrázolása a probléma, ami tényleg sokak kultúrkeresztény (vagy épp keresztényellenes) görcseit oldhatná. Pedig, mondhatná erre számos keresztény, Isten nem épp egy szájbarágós figura.
 
Mindaz, amit itt leírtam, ugyancsak igaz a keresztény könnyűzenére. Hogy is mondta Mauriac, a 20. századi francia író? "Nem vagyok katolikus író! Regényeket írok, és katolikus vagyok." Őrá hivatkozva mondta Pilinszky is: "költő vagyok és katolikus". A giccset az igazi műalkotástól az különbözteti meg, hogy nem szükséges hozzá szellemi, lelki erőfeszítés. Ezek a filmek, regények, zenék körülbelül a búcsújáróhelyeken elszaporodott kegytárgyárusoknál kapható, fröccsöntött műanyagból készült, foszforeszkáló Madonna-szobrok művészeti színvonalát érik el.

Meggyőződésem, hogy így aztán "térítési potenciál" sincs bennük. A kereszténységgel szemben kritikus, gyanakvó, esetleg ellenséges embereket nem lehet úgy megnyitni a kereszténység előtt, hogy "helló, Krisztus megváltott téged, térj meg!" Nem a direkt szövegelés, hanem a finom példamutatás lehet meggyőző. Itt persze kettős kulturális különbséggel van dolgunk: Európában talán még mindig jobban kedveljük a szerzői filmeket. Az egyébként tiszteletre méltó Amerika arcba mászós mozijai itt nem ütnek annyira, mint ott. Emellett megfigyelhető egyfajta hangsúlybeli különbség a protestáns (főleg a neoprotestáns) és a katolikus hozzáállás között a misszióban, térítésben: a protestánsok (lehet, hogy épp amerikai hatásra) sokkal direktebbek, ha mások lelkének megmentéséről van szó, a katolikusok pedig általában óvatosabban, kerülőutakon közelítenek. (A kétféle mentalitás közti különbséget mutatja az is, hogy a katolikus teológia megengedőbb a nem hívők üdvözülésével kapcsolatban, mint a protestáns.) Persze ettől még a fent taglalt alkotások katolikus körökben is ugyanúgy népszerűek. Ráadásul a szentek életéről és más keresztény témákról a keresztény, ezen belül katolikus könyvesboltokban kapható DVD-k (például az általam nemrég abszolvált, Szent Fausztina nővér életét feldolgozó lengyel film) ugyanolyan giccsesek, patetikusak és unalmasak (például valahogy minden kiadó szükségét érzi, hogy a II. János Pálról szóló filmek borítóján a pápa képére rámontírozzon egy galambot, mert az, gondolom, annyira szép és kifejező).

Gyakran felhozott érv az ehhez hasonló regények, filmek mellett, hogy a kritizálójuk nincs tekintettel a nem olyan magas műveltséggel, művészi érzékenységgel megáldott emberekre, azaz túlságosan magasra teszi a mércét, és hogy attól még, hogy egy alkotás rossz, "az üzenete még lehet jó és elgondolkodtató". Ha ez elitizmus, én vállalom, hogy elitista vagyok, de talán nem árt, ha az alkotók kicsit fölélőnek a célközönség igényének, hogy legalább egy kicsit megmozgassák az agyukat. Másrészt, ha a közönség (akár a keresztény közönség) kiszolgálása a cél, akkor ez nem művészet és misszió, hanem üzlet. (Pedig részemről egyáltalán nem vagyok olyan pénz- és gazdaságellenes, mint sok keresztény.) Harmadrészt, ha "üzenni" akar valaki, akkor írjon üzenetet, tegyen közzé kiáltványt. Egy rossz filmet, rossz regényt nem ment meg az üzenete. Egy filmnek filmként, egy regénynek regényként kell megállnia a helyét, ha filmnek, regénynek rossz, akkor megette a fene az egészet. Ilyen szempontból az öreg falusi nénik által faragott szobrocskák is értékesebbek, mivel benső indíttatásból készültek, az alkotó örömére.

Egyébiránt számos minőségi alkotás is készült a történelem folyamán, vannak jó keresztény (szellemiségű) filmek és regények. Ajánlani tudom például az Art&Faith top százas filmlistáját. Bizonyára lesznek, akik meglepődnek, hogy a Dogville is rajta van. Nekik azt ajánlom, nézzék meg még egyszer figyelmesen Lars von Trier alkotását.

Talán meg kellene gondolni, hogy nem csak szentekről, pápákról, a kereszténységgel kapcsolatos történelmi eseményekről, családokról, bibliai történetekről lehet keresztény filmet csinálni, egy film nem a témájától lesz elsősorban keresztény, hanem a szellemiségétől. Tarkovszkij Sztalkerében nem sok keresztény dolog tűnik fel direktben, mégis mélységesen keresztény alkotás. És az olyan keresztény szerzőket sem lenne rossz elővenni, mint Evelyn Waugh, George Bernanos, Jacques Maritain, Chesterton, C. S. Lewis és mások. Filmekből meg olyanokkal sem ártana megismerkedniük, mint az Andrej Rubljov, Krzysztof Kieslowski Tízparancsolata, és még sorolhatnám, de a könnyedebbek között is akad értékes, például az XII. Piusz-ellenes Ament jóval megelőző Bíbor és fekete, amely XII. Piusz embermentésének hiteles történetét mutatja be, vagy a Legyetek jók, ha tudtok.

Ha pedig lenézően tekintünk az amerikai filmgyár futószalagján készülő alkotásokra, akkor talán alkalmazhatunk akkor is hasonló mércét, amikor nekünk kedves műhelyek készítenek valamit ugyanazzal a filmnyelvvel.