ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

KOMMENT.HU

hirdetés
Samu JánosMagyarországgazdaságadósságválságeuróválságeurópai integráció

Mire lesz elég a német erő?

// 2012 // júl // 06

Még a nagy európai országok is eltörpülnének a világgazdaságban, ha az Európai Unió felbomlana. Az integráció hívei azonban egyelőre többségben vannak, és Németország ereje teljében vezetheti is az Európai Egyesült Államok létrehozását. A kérdés az, hogy ki fogja diktálni az ütemet: Németország, avagy a piacok? 

Az eurózóna és az európai integráció az egyik legmélyebb válságát éli napjainkban. Közhely, hogy a közös pénz túlélése jelenlegi formájában esélytelen. A periféria országainak szakadatlan finanszírozási problémái és a legfőbb gyógyírként nyilvántartott folyamatos megszorítások politikája egyre nagyobb réseket ütnek azon a társadalmi kohézión, amely eddig a közös pénz övezetét jellemezte. A megoldás alapvetően két dolgot jelenthet: az integráció további fokozását, vagy pont fordítva, annak jelentős lazítását.

Logikusan végiggondolva, az eurózóna tagjainak érdeke az előbbi, tehát a szorosabb együttműködés, nagyot lépve az egyesült Európa irányába, az Európai Egyesült Államok felé.

Bár a folyamat több ponton is félrecsúszhat, ma még azok az erők, amelyek az integráció folytatásában érdekeltek, többségben vannak. A sikerre azonban csak akkor van esélye az uniónak, ha az integráció levezénylését valaki felvállalja, és ennek a vezetőnek a támogatottsága, vagyis az integráció támogatottsága nem esik egy kritikus szint alá. A jövő EU-csúcsain azt érdemes figyelni: felvállalja-e a német kormány azt a történelmi feladatot, hogy Európát egy magasabb integrációs szintre vezesse. Sok ködös utalás után végre nyílt kiállásra és részletes programra lenne szükség. A médiában naponta felbukkanó, az euró továbbélését ellehetetlenítő akadályok helyett most arról írok, hogy melyek azok a mozgatórugók és gazdasági indokok, amelyek a szoros együttműködés mellett szólnak.

Elérte a végzete

A monetáris unió hosszú történelmi erjedés eredménye. Ezért hagyni felbomlani, a folyamatot visszafordítani, legalább akkora történelmi felelősség, ha nem nagyobb, mint volt félkészen létrehozni.

Az elmúlt száz évben többször is szabadon lebegtek a nagy európai országok devizái egymással szemben. Azonban mindegyik alkalommal menekültek ezekből a helyzetekből, és igyekeztek gátat szabni a szabad árfolyamlebegésnek. A húszas évek szabad árfolyamait Európában a hiperinflációval azonosították, a '30-as években gyakran használták az árfolyam-leértékelést az egymással szembeni versenyelőny megteremtésére, ami aláásta az egymás iránti bizalmat. A hetvenes években ismét lebegő árfolyamok a közös EU-politikák szempontjából is károsnak ítéltettek. Európa újkori gazdaságtörténetének nagy része a közös együttműködés előremozdításáról és a devizaárfolyamok ingadozásának csökkentéséről szólt. Ezért az eurózóna létrejöttét egy évszázados (de legalábbis több évtizedes) erjedési folyamat eredményének tekinthetjük.

A monetáris unió gondolata már a hetvenes évek elején felmerült, és folyamatosan napirenden volt a következő évtizedekben. Az eredeti Werner-terv még azzal kalkulált, hogy a valutaunió egy olyan folyamat eredménye lehet, amelynek során a gazdaságpolitikai döntések egy részét (köztük a költségvetési politikákat) már a monetáris unió előtt nemzetek feletti hatáskörbe rendelték volna. A szuverenitás csökkenését azonban nehéz volt lenyomni a politikusok torkán, így az eurót végül sietve hozták létre, válaszul azokra a feszültségekre, amelyek a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején tették próbára az európai monetáris rendszert.

Bár ma sokan nehezményezik, hogy az eurózóna hátránya, hogy megköti a nemzeti kormányok kezét, a helyzet az, hogy a rendszer kitalálói épp ebben bíztak. Azt akarták, hogy az eurózónából való kilépés és az ezáltali árfolyam-leértékelődésen keresztüli versenyképesség-javulás ne is szerepeljen a választható menüpontok között.

A monetáris unió tervezői úgy számoltak, hogy azáltal, hogy rendkívül költségessé, nehézkessé teszik az 1999-ben fixált árfolyamok megváltoztatását, a tagállamok olyan gazdaságpolitikára kényszerülnek, amivel időben kezelik a kialakuló problémákat. Bíztak abban, hogy ezzel semlegesítik a piacok destabilizáló erőit. A gond egy ilyen elkötelezettséget növelő struktúrával az, hogy csak egy pontig hatásos, egy ponton túl viszont éppen önmaga válik a piaci instabilitás okozójává. Az önálló árfolyam- és kamatpolitika hiánya ma már nem elkötelezettséget mutat, hanem a könnyű alkalmazkodási csatorna hiányát jelenti.

Ma már látjuk, hogy sem a józan, proaktív gazdaságpolitikák nem valósultak meg, ezért időben nem tudták meggátolni a kedvezőtlen folyamatok kialakulását, sem pedig a piac szemében nem sikerült olyan hitelességet kialakítani, amely kiállta volna a 2008-ban kirobbant világméretű válság próbáját.

A monetáris uniót elérte az a végzet, amelyet már három évtizeddel ezelőtt is sokan megjósoltak neki. Több, az intézmények fontosságát hangsúlyozó közgazdász vélte már akkor is úgy, hogy egy politikai uniót nélkülöző monetáris övezet nem lehet életképes. Fals az analógia, de azért mégis kicsit olyan, mintha Maastrichtban a ló elé fogták volna a kocsit.

Kicsiként minden európai ország bukna

Ha ismertek voltak a hibák, miért nem gondolkodtak más megoldásban? Talán azért, mert a többit már vagy kipróbálták, vagy el szerették volna kerülni.

Amit már kipróbáltak, és nem akartak (nem tudtak) ismételni: az a tőkemozgások korlátozása. A második világháború után az európai országok úgy tudták átmenetileg sikerrel stabilizálni egymással szembeni árfolyamukat, hogy megtiltották a teljes szabad tőkeáramlást. A rendszert azonban egyre többen játszották ki, a végén már nem győzködték tömködni a lyukakat. A devizakorlátozás a gazdasági integráció akadálya lett, így fokozatosan megszűnt.

Amit pedig el szerettek volna kerülni: az európai együttműködés szétzilálása. Az összes nagy nyugat-európai ország gazdasága döntő részben egymással zajló együttműködésen alapul. A modern ipar nagy méreteket kíván: a nagy sorozatok, a nagyobb munkaerő- és tőkekínálat teszik gazdaságossá és versenyképessé a termelést, kifizetődővé a kutatás-fejlesztést. A gazdaságok egymásrautaltsága a fejlődés természetes következménye.

Ennek látszólag ellentmond az a tény, hogy sok sikeres és fejlett ország kis területű és lakosságú. A húsz legnagyobb egy főre jutó GDP-vel bíró állam közül az olaj- és adóparadicsomokat leszámítva a 10 milliónál kevesebb lakost számlálók dominálnak. Nem keverendő azonban össze az ország és a piac: ezek a fejlett kis államok kivétel nélkül nagyon nyitott gazdaságok, számukra a siker a nagy és szabad piacok közelségéből, a fokozott versenyből és az előnyök kiaknázásából fakad.

A gazdaságok sikere ezért erősen függ attól, hogy mekkora piacok felett diszponálnak. A nagy piacot pedig meg is kell tartani. Erre egy kis államnak egyedül igen kis esélye van, egy nagy politikai közösségnek azonban jóval több. Visszafordítani az európai integrációt azt is jelentené, hogy az eurózóna valamennyi tagállama kitenné magát annak a veszélynek, hogy rajta kívülálló erők szabják meg a gazdasági életterét.

Egy, a mai ismeretek szerint bővülő világban pedig nincs önálló jövője az európai államok nagyjainak sem: 2050-re a 9 milliárdos várható világlakosból mindössze 70 millió fog Németországban élni, 60 Franciaországban, és alig több mint 40 Olaszországban. Ezzel együttesen a világ lakosságának kevesebb mint 2 százalékát fogják adni, szemben az évezred eleji 3,3 százalékkal, egyenként pedig egynél is kevesebbet. Ha a jóval bizonytalanabb GDP-előrejelzéseket nézzük, akkor a német gazdaság súlya a Top 10 gazdaságon belül a 2015-ös várható 7,5 százalékról 2050-re 2,5 százalékra csökken a Goldman Sachs szerint. Olaszország és Franciaország pedig már be sem kerül a 2050-es tízes listára.

Világméretekben még az egységes európai piac is jelentősen zsugorodik, nem beszélve az egyes gazdaságok szerepéről. Ha nem marad fönn a szabad kereskedelem, akkor jelentős versenyhátrány érheti ezeket a jószerint saját határaikon belülre szoruló gazdaságokat a nagy országokkal szemben.

A WTO-ban lévő tagok számát és a kereskedelmi akadályok lebontásának sebességét tekintve ez a veszély nem akut. Ennek ellenére nem kell ennek így lenni az örökkévalóságig. A globalizáció korábbi csúcspontját jelentő 20. század elejét is a világgazdasági integráció több évtizedes hanyatlása követte. Európa feladhatja, hogy ezeket a folyamatokat irányítsa, és a saját érdekeit érvényesítse, ám ez nem lehet egy évtizedekre tervező politikai stratégia része. Mint ahogyan (egyelőre) nem is az: Helmut Schmidt volt kancellár fél évvel ezelőtti felszólalásában kiemelte, hogy a német nagypolitika ciklusokon átívelő közös nevezője az európai együttműködés ügye, előmozdítása volt. Ma a CDU-t valamennyi tartományi választáson megszorongató SPD-Zöld koalíció talán még a kormánypártnál is erősebben integrációpárti.

Az euró esetleges elvesztésével a közös piacnál többet is veszíthet Európa: a közös pénz nagyon gyorsan világpénz lett, egy évtizedig zónaszerte biztosítva az alacsony finanszírozást. A jelenlegi kockázatmentes euróbefektetésnek tekinthető német államkötvények hozama bizonyítja, hogy egy jól szervezett európai monetáris unió a pénzügyi stabilitást is tudja nyújtani a tagállamoknak. Ez semmiképp sem elhanyagolható szempont az európai gazdaság kilátásait illetően.

A zóna szétesésének pedig már rövid távon is hatalmas költségei lennének: a felsorolt hosszú távú káros hatásokon túl a minap nyilvánosságra került német pénzügyminisztériumi dokumentum 10 százalékos gazdasági visszaesést és a munkanélküliek számának duplázódását jósolja egy ilyen forgatókönyvre. Az előnyök megszerzéséhez azonban most tényleg végig kell vinni az integrációt.

Mire lesz elég a német erő?

Az európai integráció mellett tehát nagyon sok súlyos érv szól. Érdemes azt is kiemelni, hogy talán a nyilvános nyilatkozatokból kiolvasható szándékokkal szemben az esély egy ilyen irányú elmozdulásra egyáltalán nem elhanyagolható. Talán ez a szempont a kelleténél kisebb súlyt kap sok eurózóna jövőjén lamentáló írásban.

A 12 éve nagyvonalúan létrehozott monetáris integráció idején Németország az újraegyesítést követő saját belső problémáival volt elfoglalva, nem vállalta fel a vezető szerepet. Most talán más a helyzet.

A német pártok között egység van a szorosabb Európa kérdésében. Németország erősebb, mint tíz éve, és erősebb politikai unióról beszél. Ezt szabja feltételéül annak a mihamarabbi közös fiskális kötelezettségvállalásnak, amely a korábbi szoros szövetséges Franciaország és az olasz, spanyol kormányok irányából érkezik. Schauble német pénzügyminiszter pedig a minap közös európai kormányról beszélt, amelyet az Európai Parlament választana meg, számottevő döntési hatáskörrel. Úgy tűnik, hogy a németek készek feláldozni szuverenitásukból egy erősebb és egységesebb Európáért, és talán a válság mélyülése hasonló reakciót csal ki a többi vezető államból is.

Persze még mindig nem egyértelmű és nyilvánvaló, hogy milyen gyorsan és milyen ütemben kívánja Németország előmozdítani az európai egységet., habár ez ma már minimális elvárása a mind idegesebb piacoknak. A periféria lakosainak Németországgal szembeni bizalma illékony. Ha a jelenlegi, mindenáron megszorításokat erőltető német politika nem hoz hamarosan eredményeket, vagy nem hajlandó a zóna egészének érdekeit figyelembe venni, a német vezető szerep is meginoghat. Ha Európának nem sikerül egy erősebb politikai formációt időben létrehozni, stabilizálni a régiót, akkor a megerősödő EU-ellenes pártok vezetésével az eurózóna felbomlását és az egyes európai hatalmak marginalizálódását egyáltalán nem lehet kizárni.

A kérdés az, hogy az ütemet ki fogja diktálni: Németország, avagy a piacok. Mindenkinek jobb lenne, ha az előbbi. Amit pozitívumként mindenképpen elmondhatunk, hogy politikai egyesítésben a németek már kétszer is bizonyítottak, 1871-ben és 1991-ben, mindkétszer tartós formációt hozva létre. Csak remélni lehet, hogy nem kell még 120 évet várni a következő próbálkozásra. 

A legújabb hozzászólások

nincsbeceneven // 2013 // jún // 21

Ott lett ilyen az IQ-ja!

Nehéz együttélés a jogállam rendjével
Wee // 2014 // sze // 29

Sziasztok!
Pénzt akarsz keresni rész/másodállásban? (akár diákok is csinálhatják)
A feladatok egyike lenne, a (kis-és...

TheyCallMeTrinity // 2011 // sze // 15

Nem feltétlen értek egyet a cikk írójával, hogy "lúzerképző". Ez olyan, mintha arra utalna, hogy Ács Ferit kellene ideálként...

Magyar lúzerképző: kihez szólnak a kötelező olvasmányok?
Gaál Csaba // 2014 // máj // 29

Akkor sorjában.
1. 2011-ben komoly fiskális lazítás volt a magánnyugdíj-pénztárak kvázi államosításának...

LE A SZOTYIALIZMUSSAL ! ! ! // 2014 // nov // 20

gyikember 2014-11-21 00:20:12
.
A mondandód végét helyesbítem:
itt nem lesz munkahely, mert összeomlik a gazdaság!

[origo] legfrissebb

Hirdetés


RSSHírlevélÍrjon nekünk!ArchívumMédiaajánlatImpresszum
Adatkezelési SzabályzatORIGOOK.huiWiW[freemail]Videa Az ORIGO kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva