ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

KOMMENT.HU

hirdetés
gazdasági válságeuróeurópai integrációEurópai Unió

Európa végei

// 2012 // júl // 23

A dél-európaiak lassan elérik, amit akarnak: a németek fizethetik majd a mediterrán országok tartozásait. De azért a németeknél is egyre jobban nő az elégedetlenség. Érdemes-e Magyarországnak mindebben részt vennie?

 

Ajánlat

"Schäuble úr megsérti az országomat" - mondja Karolosz Papuliasz görög államfő, az újabb német segélycsomagok után és ellenére. "Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt" - hangzik Carl Schmitt rövid és frappáns definíciója. Ma pedig igencsak kivételes állapot uralkodik Európában. Kivételes állapotról beszélünk akkor, ha a jogszabályok nem érvényesülnek. Ha a jogi kérdéseket nem a jogszabályok, hanem az erő alapján döntik el.

És ma épp ez a helyzet. Hiába írja elő igen egyértelműen a lisszaboni szerződés, hogy az egyes tagállamok önállóan felelnek - rossz vagy jó - gazdaságpolitikájukért, és annak következményeiért (ez az ún. No-Bail-Out-szakasz), immáron lassan három éve tart az a válság, amelynek keretében az euróövezet északi államai folyamatosan kezességet vállalnak a déli államok adósságaiért. Az Európai Unió vagy az euró jövője nem a jogszabályokból ismerhető meg. Hanem döntésekből.

Ma hitelminősítő intézetek döntenek, nem pedig kormányok. Az egyes tagállamok szeretik védelmezni saját szuverenitásukat, miközben a gazdasági válság egy része éppen abból adódik, hogy a tagállamok immáron képtelenek voltak szembeszállni a világgazdasági folyamatokkal. Nosztalgikus kedvű emberek persze hihetnek még a nemzetállami szuverenitás legendájában, de az egy globalizált világ keretei között, ahol a multinacionális cégek könnyedén lépnek át határokat, adó- és más jogszabályokat, tényleg csak vitrinbe való szép emlék.

Éppen erre válaszul született meg az európai egység gondolata. Carl Schmitt már a húszas években megírta, hogy lejárt a nemzetállamiság korszaka, és csak szélesebb, nagyobb, erősebb politikai együttműködések képesek a gazdaság növekvő hatalmával szembeszállni. Az európai egység hívei hasonlóan érvelnek. Jürgen Habermas, Ulrich Beck, Joschka Fischer, Wolfgang Schäuble vagy Hans-Gert Pöttering éppen azért szorgalmazza az integráció elmélyítését, mert attól remélik megőrizhetni Európa pozícióit a világgazdasági versenyben és más nagyterekkel szemben.

Elég-e azonban az egységhez, ha belátjuk a nemzetállamiság vélt hatékonytalanságát? A német alkotmánybírák 1992-ben már kimondták, és azóta is megismételték többször, hogy nem, és nem. Álláspontjukat legfeljebb finomítottak csak, de ma is úgy vélik, hogy működő politikai közösséghez nem elegendő a gazdasági szükségszerűség felismerése - hanem több is szükséges. Homogenitás például, dobták be az alkotmánybírák félve a fogalmat a német közéletbe. És bár az elmélet valódi kidolgozóját, az egy időben náciközeli Schmittet, nem merték idézni, valójában őrá gondoltak. Eszerint egy működő politikai közösségnek szüksége van belső homogenitásra: azonos értékekre, kultúrára, nyelvre. Azonos népre. Demokrácia ugyanis csak ott lehetséges, ahol van egységes, az akaratát kifejezni tudó nép. A német alkotmánybírák azonban húsz éve, vissza-visszatérő intenzitással hangsúlyozzák, hogy mivel Európában nincs egységes nép, nincs egységes nyelv, így az emberek nem csak kommunikálni nem tudnak egymással, de demokratikus közösséget sem alkothatnak. Az európai demokrácia sorsa eszerint nem az Európai Parlament jogköreinek bővítésétől függ - hanem az európai nép mint a demokrácia jogalanya hiányától.

A német jog- és politikai filozófia szeretett ilyen kérdésekről elgondolkodni, de az elmúlt húsz évben ezen felvetéseknek többnyire kevéssé volt tétjük. Az európai egységesülés valahogy eldöcögött, a kelet-európaiak is felfértek, a demokratikus deficittel kevesen foglalkoztak, és mindenki élte a valódi hétköznapjait a nemzetállamok valódi keretei, valósága között.

Az euró is elműködött valahogy, pedig - amint nemrég a Spiegel egykori német kancelláriai belső feljegyzésekből megállapította - már az egységes valuta kidolgozása, bevezetése folyamán világos volt a szakértők számára, hogy a rendszer nem működőképes, és hogy a déli államok többsége elhamisított adatokkal kápráztatta el az északiakat. Helmut Kohl számára azonban presztízskérdés volt az euró, és minden ellenvéleményt lesöpört. A többi tagállam pedig azért várta az eurót, mert úgy remélték, hogy az Németországot végleg Európához köti, és közben a német márka ereje az új valutára is átsugárzik. Az újraegyesülésnél eleve az volt a feltétel - megakadályozandó egy esetleges Negyedik Birodalom megjelenését -, hogy a németek nem szállnak ki az európai buliból, sőt saját valutájukat - amely a szövetségi köztársaság egyik legnagyobb büszkesége és identitásképző eleme volt - feladják egy bizonytalanabb jövőjű, de mindenképp az európai egységesülést szolgálható új pénznem kedvéért. Kohl belement. A megvalósításért az a Thilo Sarrazin volt többek között felelős, aki ma igen jól keres euróellenes könyvével.

Azonban egészen eltérő fejlettségű, mentalitású országoknak kellett egy közös pénzen boldogulniuk. Ma a dél-európaiak azzal vádolják a németeket, hogy azok az euró minden előnyét lefölözik. Holott előtte, a startvonalnál kellett volna észrevenni, hogy egyesek futva, mások biciklivel indultak. A kilencvenes években elmaradtak azok a reformok, amelyek valamelyest közelítették volna a gazdasági fejlettségi szinteket, mentalitásokat Helsinki és Palermo között. Ma viszont, amikor a túl korán bevezetett euró, az elmulasztott reformok, fegyelmezések, összehangolások miatt az euróövezet egy erős északra és egy roncs délre szakadt, az egységesüléssel valóban csak a déliek nyernének (mert adósságuk hirtelen közös európai adóssággá válna) - de ők is csak hatalmas áldozatok árán.

A rosszul összerakott euró az északi államoknak, főleg a németeknek túl gyenge. Ők ezért jól tudnak exportálni, iparuk főleg exportra termel. Persze a Schröder-kormány kemény, neoliberális megszorításai is hozzájárultak ahhoz, hogy ma Németország valóban - legalábbis rövid távon - jelentősen profitál a válságból: a déli konkurencia kiiktatva fekszik a padlón, a déli államokból több tízezer munkanélküli diplomás készül kivándorolni a németekhez, és közben a német állampapírok - az eladósodott déli államokéival ellentétben - gyakorlatilag nulla kamattal értékesíthetőek, így Németország kiválóan tudja magát finanszírozni. De meddig? A német állam ugyanis egyre mélyebben vállal kezességet a déli államokért, és ez egy idő után a német gazdaságra is negatívan hathat vissza.

A déliek szerint itt az idő a nagy európai szolidaritásra, a dél-európai politika pedig folyamatos össztűz alatt is tartja Németországot, és tényleg berendezkedhet arra, hogy a németek pénzén élősködhessen. Pedig egy egységes európai állam csak akkor működőképes, csak akkor tud egységesen felelni az adósságokért, ha előtte a gazdaságpolitikákat megfelelően harmonizálták. A német fél éppen ezért ragaszkodik először és leginkább a fiskális unióhoz, amely gyakorlatilag egy brüsszeli "pénzügyminisztérium" számára biztosítaná a jogot, hogy egy-egy tagállam költségvetési politikájába is beleszóljon. Az egységes eurókötvény - amely mellett Francois Hollande és immáron Mario Monti is kardoskodik - csak ezután jöhetne.

Persze egy egységes államon belül érthető és természetes is a szolidaritás: a gazdagabb régió megtámogatja a szegényebbet. Németországon belül is gyakorlatilag négy tartomány tartja el a többi tizenkettőt. Ámde itt merül fel újra az egységes európai nép hiányának kérdése. Mivel nincs egységes európai nép, nem is várható el olyan szolidaritás az Európai Unión belül, amely egy nemzetállam esetében természetes. A német kormánykoalíció keményen elutasítja ezért, hogy az európai államok adósságát közösségi adóssággá minősítsék át. "Amíg élek, nem hagyom" - mondta állítólag a nem éppen érzelmi kitöréseiről híres német kancellár, Angela Merkel a német FDP frakciója előtt. A közös európai felelősségvállalás - ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy a németek az európai egység jegyében átvehetnék az összes déli állam adósságát - olyan nagy és egyértelmű lépés lenne egy önálló, a nemzetállamokat és azok önálló költségvetési autonómiáját meghaladó európai államiság, az Egyesült Európai Államok felé, amely számos német politikus - liberális, konzervatív és kommunista - szerint egyaránt összeegyeztethetetlen a német alaptörvénnyel. A német állam egyszerű kormányközi, brüsszeli tárgyalások során, zárt ajtók mögött nem adhatja fel a német nép szuverenitását. És bár a német közjog nem ismeri az országos népszavazás intézményét, valójában a közjogászok szerint a további európai lépésekhez már a Bundestag jóváhagyása sem elegendő - csak a német nép mondhat véleményt politikai sorsa felett. Feladja-e a szuverenitását, és egy újonnan létrehozandó, európai szövetségi államba társul, vagy kitart a jelenlegi alaptörvény érvénye mellett? A német Alkotmánybíróság tavaly nagyon egyértelműen kimondta, hogy bár a német alaptörvény Európa iránt nyitott, de immáron a német politika elérte az európaizálódás határát. Több, egységesebb Európa a jelenlegi német közjogi berendezkedés mellett tehát elképzelhetetlen.

Mindazonáltal - ha nehézkesen is, de - megindulhat az európai föderáció felé vezető folyamat. A németek amúgy már 1998-ban is készek lettek volna szuverenitásuk egy részét Brüsszelnek leadni, de éppen azon déli államok kardoskodtak önállóságuk, szuverenitásuk mellett, amelyek ma is legfeljebb csak az adósságaikat, de nem a szuverenitásuk egyes elemeit adnák át Brüsszelnek.

A déli államok számára az egységes politikai és gazdasági unió szigorúbb, protestáns, spóroláson alapuló gazdaságpolitikát eredményezne - azaz rövid távon kemény megszorításokat, leépítéseket, elszegényedést, további munkanélküliséget -, de persze ennek fejében számíthatnának az északiak segítségére, sőt adósságaikért immáron nem egyedül felelnének. Igaz, az északi tagállamok már most is nettó befizetők, azaz több pénzzel járulnak hozzá az európai költségvetéshez, mint amennyit onnan visszakapnak.

A jelenlegi folyamatnak lesznek egyértelmű vesztesei is. A kelet-közép-európai régió, különösen annak déli része, Magyarország például. Térségünk jóval rosszabb körülmények közül érkezett az európai egységbe, mint bármely déli tagállam, és mégis: a dél-európaiak "szegénységéről" beszélnek a legtöbbet manapság, és az egyes európai csúcsokon nem a közép-európai térség, hanem a teljesítőképességüknél tudatosan jobban élő dél-európaiak megsegítése, adósságaik elengedése a téma.

Páneurópa, egy egységes Európa eszméje szép lenne. Talán eme valódi európaiság gondolatához leginkább az egykori Habsburg-monarchia térsége állhatna a legközelebb. Azonban a történelem másképp alakult, Európa pedig végleg ketté is szakadt Kelet és Nyugat mentén. Az Európai Unió nem oldotta fel ezt a kettőséget, a nyugat- és dél-európai közvélemény a keleti tagállamokat, azok sérelmeit, történelmi problémáit kezdettől fogva érdektelenséggel figyelte - a vörös csillag engedélyezése, vagy a lettek és észtek állandó történelmi leckéztetése a szovjet és német megszállások politikailag korrekt megítélhetőségéről egyértelműen bizonyítják mindezt -, és a térség gazdaságilag is legfeljebb csak újabb piacként volt érdekes.

Magyarország számos okból amúgy sem illik az európai kulturális környezetbe, a jelenlegi kormány pedig nem egyszerűen az Európai Uniót, de magát az európaiság értelmét is többször kétségbe vonta már. (Európai konzervatív erő pedig nincs alakulóban, tudtommal, azaz nyugodtan feltételezhetjük, hogy a jelenlegi kuruc diskurzus a magyar jobboldali értelmiség jelentős részének felettébb tetszik.) Persze az európai közvélemény sem fogadta be teljesen a keleti tagországokat. Az Európai Unió mai állapota - nem a kezdeti eszme, hanem annak jelenlegi végkifejlete - okán nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy érdemes-e Magyarországnak részt vennie a további egységesülési folyamatban. Ahol a déliek szolidaritást, a nyugatiak meg piacokat nyernek. Mi meg maradhatnánk periféria, engedélyezett vörös csillaggal.

Egy egységes európai állam - amelyre minden bizonnyal szükség lesz - könnyebben létrejöhet, ha csak olyan országok vesznek részt benne, amelyek a fiskális unióval összehangolják a gazdaságpolitikájukat, és történelmük, lényegük szerint mindig is európaiak voltak. Magyarország nemcsak periféria, de voltaképpen zavaró tényező lenne egy ilyen új föderációban. Persze meg lehet és meg is kell találni azokat az új formákat, amelyekben a "mag-Európa" a szélesebb, geopolitikai értelemben vett európai államokkal, így Magyarországtól a Kaukázuson át akár Törökországig, együtt tud működni.

Mindkét fél számára így lenne talán a legjobb.

A legújabb hozzászólások

nincsbeceneven // 2013 // jún // 21

Ott lett ilyen az IQ-ja!

Nehéz együttélés a jogállam rendjével
Wee // 2014 // sze // 29

Sziasztok!
Pénzt akarsz keresni rész/másodállásban? (akár diákok is csinálhatják)
A feladatok egyike lenne, a (kis-és...

TheyCallMeTrinity // 2011 // sze // 15

Nem feltétlen értek egyet a cikk írójával, hogy "lúzerképző". Ez olyan, mintha arra utalna, hogy Ács Ferit kellene ideálként...

Magyar lúzerképző: kihez szólnak a kötelező olvasmányok?
Gaál Csaba // 2014 // máj // 29

Akkor sorjában.
1. 2011-ben komoly fiskális lazítás volt a magánnyugdíj-pénztárak kvázi államosításának...

LE A SZOTYIALIZMUSSAL ! ! ! // 2014 // nov // 20

gyikember 2014-11-21 00:20:12
.
A mondandód végét helyesbítem:
itt nem lesz munkahely, mert összeomlik a gazdaság!

[origo] legfrissebb

Hirdetés


RSSHírlevélÍrjon nekünk!ArchívumMédiaajánlatImpresszum
Adatkezelési SzabályzatORIGOOK.huiWiW[freemail]Videa Az ORIGO kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva